Rímsko-katolícka Cirkev, farnosť sv. Mikuláša

Ferenc pápa Szent Péter és Pál apostol főünnepén: Mi is érintsük meg mások szenvedő testét!

2018.06.29 15:09

A hallott olvasmányok lehetővé teszik, hogy érintkezésbe lépjünk az apostoli hagyománnyal, amely „nem tárgyak vagy szavak átadása, nem holt dolgok gyűjteménye. A hagyomány az az élő folyó, amely összeköt bennünket a kezdetekkel, az az élő folyó, amelyben a kezdetek mindig jelen vannak” (XVI. Benedek: Katekézis, 2006. április 26.), és felkínálják nekünk a mennyek országának kulcsait (vö. Mt 16,19). Örök és mindig új hagyomány, mely feléleszti és felfrissíti az evangélium örömét, és lehetővé teszi, hogy ajkunkkal és szívünkkel megvalljuk: „»Jézus Krisztus az Úr!« az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11).

Az egész evangélium arra a kérdésre kíván válaszolni, amely ott lakozott Izrael népének szívében, és amely ma is ott rejtőzik sok, életre szomjazó ember arca mögött: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Ezt a kérdést alapul véve Jézus megkérdezi tanítványait: „És ti kinek mondotok engem?” (Mt 16,15).

Péter szólal meg, és Jézusnak tulajdonítja a legnagyobb fenségcímet, amellyel hívhatja: „Te vagy a Messiás” (vö. Mt 16,16), vagyis a felkent, Isten felszenteltje. Örömmel tölt el annak tudata, hogy az Atya volt az, aki ezt a választ Péternek sugallta, aki látta, hogyan „kente meg” Jézus az ő népét. Jézus, a felkent faluról falura jár, és az az egyedüli vágya, hogy megmentse és felemelje az elveszettnek tartottakat: „megkeni” a halottat (vö. Mk 5,41–42; Lk 7,14–15), megkeni a beteget (vö. Mk 6,13; Jak 5,14), bekeni a sebeket (vö. Lk 10,34), megkeni a bűnbánót (vö. Mt 6,17). Megkeni a reményt (vö. Lk 7,38.46; Jn 11,2; 12,3). E megkenésben minden bűnös, minden vesztes, beteg, pogány – abban a helyzetben, amelyben volt – Isten családja szeretett tagjának érezhette magát. Tetteivel Jézus személyesen azt mondta neki: hozzám tartozol. Péterhez hasonlóan mi is megvallhatjuk ajkunkkal és szívünkkel nemcsak azt, amit hallottunk, hanem életünk konkrét tapasztalatát is: a Szent megkenése feltámasztott, gondozott, megújított, reménnyel töltött el minket. Minden rabiga széttört az ő megkenésének köszönhetően (vö. Iz 10,27). Nem veszíthetjük el annak örömét és az arra való emlékezést, hogy megmentettek vagyunk, azt az örömet, amely megvallani késztet: „Te vagy az élő Isten Fia” (vö. Mt 16,16).

Érdemes megfigyelni, hogyan folytatódik ez az evangéliumi szakasz, amelyben Péter megvallja a hitet: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad” (Mt 16,21). Isten felkentje a legsúlyosabb következményeket is vállalja, csak hogy elvigye az Atya szeretetét és irgalmát. Ez az irgalmas szeretet megkívánja, hogy elmenjünk az élet minden szegletébe, hogy elérjünk mindenkit, még ha ez „jó hírünkbe”, kényelmességünkbe, pozíciónkba kerül is…, a vértanúságot is vállalnunk kell.

Erre a váratlan bejelentésre Péter így reagál: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled” (Mt 16,22), és rögvest botránykővé válik a Messiás útján; azt hiszi, hogy Isten jogait védelmezi, és észre sem véve ellenségévé válik (Jézus „sátánnak” nevezi). Amikor szemléljük Péter életét és vallomását, ez azt is jelenti, hogy megtanuljuk megismerni a kísértéseket, melyek a tanítvány életét kísérni fogják. Péterhez hasonlóan mint Egyház, mi is mindig ki leszünk téve a gonosz „suttogásainak”, melyek botránykövekként akadályozzák a küldetést. „Suttogásokat” mondok, mert az ördög rejtőzve csábít, hogy ne lehessen felismerni szándékait, „úgy viselkedik, mint egy álnok szerető: titokban akar maradni és fél a lelepleződéstől” (Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatos könyv, 326).

Ezzel szemben a részesedés Krisztus felkentségében részesedés az ő dicsőségében, amely az ő keresztje: Atyám, dicsőítsd meg Fiadat… „Atyám, dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,28). Dicsőség és kereszt Jézus Krisztusnál egybetartozik, nem lehet szétválasztani őket; mert amikor elhagyjuk a keresztet, még ha belépünk is a dicsőség káprázatos dicsőségébe, becsapjuk magunkat, mert az nem Isten dicsősége lesz, hanem az ellenség gúnya.

Nem ritkán kísértést érzünk úgy kereszténynek lenni, hogy okosan távolságot tartunk az Úr sebeitől. Jézus megérinti az emberi nyomort, és arra hív minket, hogy mellette legyünk, és mi is érintsük meg mások szenvedő testét. A hit ajkunkkal és szívünkkel való megvallása megkívánja – ahogyan Pétertől is megkívánta –, hogy beazonosítsuk a gonosz „suttogásait”. Meg kell tanulnunk felismerni azokat a személyes és közösségi „álcákat”, amelyek távol tartanak minket az emberek élő drámáitól; amelyek meggátolnak minket abban, hogy érintkezésbe lépjünk mások konkrét létezésével, és végeredményben, hogy megismerjük Isten gyengédségének forradalmi erejét (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270).

Azért nem szabad elválasztanunk a dicsőséget a kereszttől, mert Jézus meg akarja szabadítani tanítványait, az Egyházat az üres triumfalizmusoktól: melyekben nincs szeretet, nincs szolgálat, nincs együttszenvedés, nincs ott a nép. Meg akarja szabadítani a korlátlan képzelgéstől, mely nem tud gyökeret ereszteni a hű nép életében, vagy, ami súlyosabb lenne, azt hiszi, hogy az Úr szolgálata azt kéri tőle, hogy lerázza magáról a történelem útjainak porát. Krisztus szemlélése és követése megköveteli annak megengedését, hogy a szív megnyíljon az Atya előtt és mindazok előtt, akikkel ő azonosulni akart (vö. Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte apostoli levél, 49), és ezt annak biztos tudatában, hogy ő nem hagyja el népét.

Kedves testvéreim, ma is sok millió ember arca mögött ott rejtőzik a kérdés: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Valljuk meg ajkunkkal és szívünkkel: Jézus Krisztus az Úr (vö. Fil 2,11)! Ez a mi cantus firmusunk, melyet mindennap énekelnünk kell. Annak egyszerű, biztos és örömteli tudatában, hogy „az Egyház nem saját fényétől, hanem Krisztus fényétől ragyog. Ragyogását az igazságosság Napjától veszi, s ezért mondhatja azt: »Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem« (Gal 2,20)” (Szent Ambrus: Hexaemeron, IV, 8, 32).

Farnosť Senec © 2012 Všetky práva vyhradené.

Created by JuVi